Nem tudom, mi van velem, de mostanában sokat nosztalgiázom. Valahogy szinte minden napra jut valami váratlan fordulat, aminek hatására elkezdek merengeni a múltamon, és olyan csodás emlékek tűnnek elő a semmiből, hogy állandóan arra a következtetésre jutok, mennyire végtelenül szerencsés ember vagyok én.
Valamelyik este csak úgy céltalanul, agyamat kikapcsolva böngészgettem a Facebook üzenőfalamon, amikor belefutottam egy posztba, amiben feltűnt a gimnáziumi angol tanárnőm neve, úgyhogy rákattintottam, és bejelöltem ismerősnek. Megnéztem a fotóit, láttam, hogy nyugdíjas kora ellenére is nyüzsög, mint egy huszonéves, és ez engem is nagyon jó érzéssel töltött el. Majd kicsivel később visszajelölt, küldött egy üzenetet, amiben gratulált a blogomhoz, és azt is hozzátette, hogy várja a következő bejegyzésem, biztos olvasni fogja. Elkezdtünk beszélgetni, kíváncsi volt rá, mi van velem, merre visz az utam, én pedig meséltem, és arra gondoltam, milyen jó, hogy van mit mesélnem. Milyen jó, hogy ha nem is voltam eminens diák, sokkal inkább nehezen kezelhető, minden ellen lázadó, rémes tinédzser, akkor is lett belőlem valaki, aki mindezek ellenére sem veszett el azon a rögös úton, ami idáig vezetett, ahol most vagyok. Aztán boldogan újságoltam a barátnőmnek a történteket, aki egyébként a gimiben osztálytársam is volt, és csak ennyit fűzött hozzá: "Életem legszebb évei..." És tényleg.
Őrültek voltunk és szabadok. Azt hittük, sebezhetetlenek vagyunk, hogy az egész világ a lábunk előtt hever, mi pedig készen állunk meghódítani, kerüljön bármibe. Hihetetlen gyorsasággal kovácsolódtunk össze, és váltunk elválaszthatatlan barátokká. Egy idő után minden összekötött bennünket: az olykor unalmasnak tartott órák, a reggeli lógások, a biliárdozások, az iskola utáni közös programok, a kalandos osztálykirándulások, az állandó csínytevések, a bulik, a koncertek, a szerelmek, és a titkok. A mi kis titkaink, melyeket oly nagy gonddal rejtegettünk mások elől.
Persze tudom, hogy voltak rossz napok, vagy akár hetek, de ki akar ezekre emlékezni? Ki akar arra emlékezni, hogy az elfogadhatatlan viselkedésemmel kihúztam a gyufát a technika tanáromnál, majd mikor már végképp nem volt türelme hozzám, és kifogyott a módszerekből, a padomra, az orrom elé dobott egy tolltartót, ami után magával rángatott az igazgatói irodába, ahol meg kellett ígérnem, hogy ez többet nem fordul elő? Vagy ki akar arra emlékezni, hogy az irdatlan mennyiségű igazolatlan hiányzásom miatt összeült a tantestület, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem tanácsoltak el nem sokkal az érettségi előtt? Senki. És ezeken különben is már csak jókat mosolygok. Arra akarok emlékezni, hogy ott voltunk egymásnak sokszor a legképtelenebb helyzetekben is.
Nem számított, honnan jöttünk, van-e márkás ruhánk, cipőnk, hol élünk, mennyi pénze van a szüleinknek, külföldön nyaralunk-e, vagy sem... ezek egyike sem volt tényező. Az emberi értékek valahogy legyőztek minden mást a háttérben. Mindig sajnálattal hallgatom a párom középiskolás sztorijait, aki az Egyesült Államokban nőtt fel, és neki bizony nincsenek az enyémhez hasonló szép emlékei. Amilyen távol van tőlünk maga a kontinens, legalább olyan távol áll tőlünk a szellem, amiben az ottani fiatalok megélték az iskolás éveiket. Legalábbis távol állt.
A bullying kifejezésről nyilván mindenkinek van némi fogalma. Szerencsés esetben csak a mozifilmekből ismerjük a jelenséget, viszont hazánkban is élnek olyan gyerekek, akiknek egészen közelről meg kellett tapasztalniuk az emberi rosszindulatot, akár verbális, akár fizikai formában. Ráadásul többen vannak, mint gondolnánk. Nem is olyan régen Kiss Ágnessel készítettem egy telefonos interjút, az Aki ver, az nem haver című figyelemfelkeltő kampány egyik szervezőjével, mely kampány a bullying, azaz a gyerekek online és fizikai térben elkövetett bántalmazása ellen jött létre az iskolák, a média, valamint népszerű kampánynagykövetek bevonásával. A számadatok hazánkban is megdöbbentő méreteket öltöttek. Egy 2017-es felmérés szerint Magyarországon a gyerekek 25%-a mondta azt, hogy bántalmazták valamilyen módon a társai az iskolában, 36%-uk pedig arról vallott, hogy részt vett verekedésben az elmúlt egy hónapban. Nincsenek 2018-as adataim, úgyhogy csak bízni tudok benne, hogy a kampánynak, a különféle összefogásoknak köszönhetően, ha még nem is fordultunk vissza, de legalább megálltunk a lejtőn.
Nem akarom tökéletesként feltüntetni az iskolás éveimet, hisz nem voltak azok, de olyan kiábrándító emlék nem foglal helyet a memóriámban, ami arról szólna, hogy szánt szándékkal bántjuk egymást. Persze, voltak apróbb gonoszkodások, piszkálódások, de semmi olyan említésre méltó, ami a későbbiekben mély, fájdalmas nyomot hagyott volna az érintettekben. Egyvalamit mégiscsak hozzá kell adnom a történethez. Amikor átjöttünk Magyarországra, és itt folytattam az általános iskolai tanulmányaimat, volt, aki szeretettel fogadott, és igyekezett átsegíteni az önmagában is kemény átmeneti időszakon, és volt, aki egyáltalán nem kívánta megkönnyíteni a kezdeteket. Az első időszakban már magam sem tudtam, ki vagyok. Magyar, román, vagy egy senki, aki nem tartozik sehová. Mondták azt a szemembe, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem. Nem volt hová visszamennem. Mondták azt a szemembe, hogy öltözhetnék változatosabban, mert szégyent hozok mindenkire a környezetemben. Alig volt ruhám, azok is különféle segélyszervezetektől. Mondták azt a szemembe, hogy úgyis kudarcot vallok, és nem érek majd el semmit az életben. Úgy érzem, mondhatom azt, hogy tévedtek. Sosem vettem fel a kesztyűt, csak próbáltam beilleszkedni, és bebizonyítani, hogy én, mint nyamvadt kis menekült is érek annyit, mint mások. Nevezhetjük ezt is bullyingnak? Nevezzük. Én azonban nem haragszom ezekre az emberekre, mert gyerekek voltak, és nem hinném, hogy tudatában voltak annak, amit tettek. Már csak azért sem, mert idővel ez a gyűlölet átalakult szeretetté, tehát sosem volt igazi alapja.
A válasz sokkal inkább a szülőkben keresendő. Tőlük származik a gyűlölet, és sokszor úgy plántálják bele a gyerekeik agyába, hogy észre sem veszik. Elég csak a tévé előtt ülve, az esti hírekben megjelent információkra negatívan reagálni, és már kész a baj. Egy 10 éves gyerek, ha azt hallja az apjától, hogy valami, vagy valaki rossz, akkor az rossz, és nem fogja megkérdőjelezni, vagy elgondolkodni a valóságtartalmán. Nagy valószínűséggel ezen szülők számára csak egy betolakodó voltam, egy szükségtelen veszélyforrás, aki elveszi az ő gyerekeik elől a lehetőségeket. Hogy nehezen érintett-e mindez, és szükségem volt-e időre, hogy képes legyek elfogadni, feldolgozni? Naná. Csak egy gyerek voltam, akinek épp elég volt az új élethelyzetével megbarátkoznia, nemhogy még azon is morfondírozni, vajon miért utálnak ennyire - a válaszfal bármelyik oldalán is állok -, amikor nem én voltam az, aki odébb tolta azt a határvonalat. Valamiért azonban azt gondolom, az én helyzetem - a külső körülmények tekintetében - mégis más, mint azok a problémák, melyekkel napjainkban kell a gyerekeknek szembenézniük. A forrás továbbra is ugyanaz, jobb esetben csak gondolati síkon, ám abba már nem is merek belegondolni, hogy azok a gyerekek, akik bántalmazzák társaikat, korábban ők maguk is éltek át hasonlót, csak épp a "békés, meghitt családi otthon melegében".
Egyszer olvastam egy cikket, ami személyesen is megérintett. A szerzője az 1977 és 1983 között születetteket egy teljesen más kategóriába sorolja, mint azt a tudósok általánosan teszik. E szerint mi vagyunk a xeniál generáció, mert mi vagyunk azok, akik sehová nem tartoznak. Nem születtünk bele a digitális forradalomba, mégis mi voltunk azok, akik először beletanultunk. A szerző szerint összekötő kapocs vagyunk az analóg és a digitális világ között. Talán ezért olyan talpraesett ez a generáció, hogy képes még a jég hátán is megélni. És talán ezért vagyunk ennyire intenzív érzésűek, ezért őrizzük a szívünk legmélyén az emlékeinket, ezért tartjuk mindennél fontosabbnak az emberi értékeket, és ezért nem felejtjük el soha, honnan indultunk. A 20 éves gimis találkozónkon (azóta többet is összehoztunk már) egy volt osztálytársam azt mondta, az a jó ebben az egészben, hogy mindegy milyen hosszú idő elteltével látjuk egymást újra, ugyanott tudjuk folytatni, ahol legutóbb abbahagytuk, és ez az egyetlen olyan közeg, ahol mindenki tudja, ki vagy, és pont ezért, vagy ennek ellenére is elfogad olyannak, amilyen vagy. Elgondolkodtató, hogy gyerekként sem tudtam hová tartozom, évtizedekkel később pedig a generációm is kakukktojássá vált a rendszerben... mégis a legnagyobb lelki nyugalommal, és legbelül egy kis extra büszkeséggel veszem ezt tudomásul.
És, ami szerves része volt a középiskolás éveimnek...
...kihagyhatatlan, felejthetetlen, örök
