Ez idáig még nem tapasztalt érzések kavarognak bennem. December 3-án besétáltam a főnököm irodájába, és olyan szavak hagyták el a számat, amikről azt gondoltam, soha nem fogom őket kiejteni.
“Szeretnék felmondani..."
A döbbent csendben csak úgy visszhangoztak a szavaim, és azon nyomban pofonként csattantak vissza az arcomra, mintegy ébresztőként, hogy mégiscsak megtettem. Nem fájt, de azért égetett.
Most, hogy túl vagyok rajta, megkönnyebbülést kellene éreznem, hiszen ezt akartam, az én döntésem volt, amit ráadásul elég alaposan megrágtam, mielőtt kiköptem volna. Mégsem tudom, mit érzek. Egy jó barátom szerint nincs ezzel semmi baj; napok, hetek múlhatnak el, mire minden érzékszervemmel felfogom, hogy életem egyik legfontosabb szakasza készül épp lezárulni.
21 éves voltam, amikor legelőször betévedtem egy rádió stúdiójába. Ma sem tudom, mi vezetett oda, de magabiztosan nyomtam le a kilincset, felvettem a legmegnyerőbb mosolyom, majd kértem, hadd beszélhessek a vezetővel. Nem volt időpontom, nem volt felvétel, nem kerestek embert, de már amikor betettem a lábam, tudtam, hogy jó helyen vagyok. A legfurább, hogy azt éreztem, ezt ők is tudják.
– Mit szeretnél csinálni?” – hangzott el a leendő ex-főnököm kérdése.
– Hogyhogy mit? Műsorvezető szeretnék lenni! – válaszoltam.
– Tudod Te milyen összetett és felelősségteljes munka az? Biztos, hogy képes lennél rá? – jött az újabb kérdés.
– Ha kapok egy esélyt, bebizonyítom, hogy igen. – mondtam mindezt teljes meggyőződéssel, holott valójában fogalmam sem volt arról, mit takar a rádiózás.
Aztán megnézhettem a stúdiót, bambulhattam egy ideig, ahogy a műsorvezető az adást vezeti, miközben már arról álmodoztam, hogy nemsokára én ülök majd a helyén, én kezelem azt a sok gombot, én játszom a zenéket, és én mondhatom a mikrofonba azt, hogy “Szép napot kívánok, Gazdag Krisztina vagyok!” - akkor még nem tudtam, hogy később majd én leszek a GazdagKriszta. Különös atmoszférája van egy rádió stúdiójának, de lehet, csak én gondolom azt, hogy semmivel sem összehasonlítható. Magával ragadott, és szinte pillanatok leforgása alatt szerelem lett belőle. Viharos, szenvedélyes, mindent elsöprő szerelem.
5 évig voltam a tojástartókkal körülölelt világ lakója, aztán az élet úgy hozta, hogy el kell szakadnunk egymástól, én pedig újabb kihívások felé indultam, egyre inkább eltávolodva a rádiózástól. Költözés, új emberek, új környezet, új munka… Idővel rájöttem, én akkor és ott nem szakítottam a szerelmemmel, nem zártam le semmit kettőnk közt, csak azt éreztem, nem vagyok elég érett a folytatáshoz. Mondjuk mint az az ember, aki mielőtt teljesen elkötelezné magát valaki mellett szeretne még néhány kalandot megélni. Utóbbiban nem is volt hiány, az élet bármely területéről szemezgethetnék, de ezen sztorik nagy részét fedje inkább az a bizonyos jótékony homály.
Majd eltelt újabb 5 év, amikor már szinte a zsigereimben éreztem, hogy valami nem stimmel, nem találom a helyem, keresek, de fogalmam sincs, hogy pontosan mit. Aztán egy nap magamba néztem, és jött a felismerés, hogy nincs nekem semmi bajom, egyszerűen csak készen állok. Készen állok arra, hogy folytassam, hogy kiteljesedjek abban a szerelemben, ami valahol a háttérben mindig is rám várt. Türelmesen, kérdések nélkül, tárt karokkal. Jó szokásomhoz híven pedig ismét csak fittyet hánytam arra az alapvető munkakeresési formára, hogy álláshirdetéseket böngészve, hivatalos keretek között jelentkezzek valahová. Nem mondhatom ugyan, hogy életem legjobb választása volt a következő állomás, Tatabánya egyik ma már nem működő rádiója, de ennek értelmében nem is töltöttem túl sok időt a fedélzetén. Vannak dolgok, melyek felismeréséhez olykor a pillanat töredéke is elég. Legyenek azok jók, vagy éppen rosszak. És itt jön képbe az az időtálló gondolat, hogy minden mindennel kapcsolatban áll, és semmi, de semmi nem történik véletlenül. Tanultam, tapasztaltam, és még ha nem is voltam centiméterre pontosan a legmegfelelőbb helyen a térképen, egy váratlan telefonhívásnak köszönhetően nagyon közel kerültem az igazi vágyamhoz.
Mire észbe kaptam, már “ForrásRádiós” lettem, és ismét mondhattam mosolygósan a mikrofonba, hogy “Szép napot kívánok, Gazdag Kriszta vagyok!”.
Persze még nagyon sok minden mást is, hisz sosem fogom elfelejteni azt a számtalan interjút, amit az évek alatt elkészíthettem, a beszélgetéseket, közös műsorvezetéseket, kitelepüléseket, kívánságműsorokat, helyszíni bejelentkezéseket, és nem utolsó sorban a hallgatók bizalmát, szeretetét. Hogy arról a rengeteg nevetésről, vidám pillanatról, bulikról és a kötelezően velük járó másnapokról ne is beszéljek. Ahogy azt sem fogom elfelejteni, hogy itt barátokra találtam. Olyanokra, akik remélem, akkor is részesei maradnak az életemnek, miután már nem leszek a stáb tagja. Itt váltam igazi felnőtté is, itt találtam meg a saját hangom, és itt éreztem először, hogy hasznos, amit csinálok, hogy tudom, ki vagyok.
Ezek után bárki az arcomba üvölthetné, hogy:
“Megőrültél? Felmondtál? Miért???”
Mert elmúlt a szerelem. Tudjuk, milyen az, amikor együtt vagyunk valakivel hosszú évek óta, szeretjük, becsüljük, tiszteljük, de ez már nem elég ahhoz, hogy a lángot ébren tartsa. Ezek a szakítások a legfájdalmasabbak, amikor hiába minden, ha megérik bennünk a döntés, akkor menni kell... úgyhogy én most elindulok, de nem búcsúzom, és nem fogok neveket felsorolni, viszont köszönök mindent! Mindent!
