A héten Budapesten jártam egy előadáson, aminek központi témája a félelem volt. Lényegében egy beszélgetés, ami arról szólt, hogyan tudjuk ezt a negatív érzést másként értelmezni, és adott helyzetekben a saját javunkra fordítani.
Mit tudunk a félelemről? Hogy megbénít bennünket, a megtapasztalásakor lefagyunk, és nem találjuk a kiutat, hogy nem merjük felvállalni, mert tartunk mások megítélésétől, hogy nem tudunk szembenézni vele, mert rettegünk a kudarctól, amivel aztán saját magunkat azonosítjuk, hogy akkor is előhívjuk, amikor valójában semmi okunk nem lenne rá. Mind-mind olyan borúlátó gondolat, ami sajnos mélyen beleégett az agyunkba, mégpedig azért, mert az általános vélekedés az, hogy a félelem ROSSZ. A társadalom, a környezetünk elvárásai alapján nem lehetünk gyengék, nem inoghatunk meg, nem hozhatunk hibás döntéseket, nem lehetünk bizonytalanok, és főleg, FŐLEG nem félhetünk. Semmitől. Így hát ettől is félünk. És sok minden mástól.
Képzeljük bele magunkat a következő szituációkba. A munkahelyünkön tévesen számoltuk ki egy projekt költségvetését, és emiatt több százezer forintot bukott a cég, majd szembe kell néznünk a főnökünk haragjával, aki persze azonnal látni akar bennünket az irodájában. Váratlan hívást kapunk az iskolából, hogy a gyermekünk verekedésbe keveredett, megsérült, és kórházba kellett szállítani. Békésen vezetünk egy erdőszéli úton, amikor kiugrik elénk egy őz. Értesítőt találunk a postaládánkban ajánlott küldeményről, aminek a feladója egy behajtási iroda. Előadást kell tartanunk az osztályunk előtt, de nem volt időnk tisztességesen felkészülni. Egy hétvégi kiránduláson eltévedünk az erdőben, sötétedik, nincs nálunk világítás, és furcsa hangokat hallunk a bokorból. Mindegy milyen fenyegetésről legyen szó, ha veszélyben érezzük magunkat, nemtől és kortól függetlenül mindannyian automatikusan reagálunk, mégpedig egy olyan testi reakcióval, amit szaknyelven úgy hívnak, hogy "üss vagy fuss" - reflex. Van azonban egy úgynevezett köztes állapot is, amikor a félelmi rendszerünk nem lát esélyt a menekülésre, az ellenállást pedig hiábavalónak érzi, és ilyenkor lépnek működésbe az extrém túlélési reflexek, amikor konkrétan képtelenné válunk a beszédre, mozgásra. Persze utóbbihoz rendkívül szélsőséges körülmények fennállására van szükség, és nekem volt részem hasonlóban...
Nagyváradon nőttem fel, Ceausescu diktatúrája alatt, olyan történések között, melyeket csak filmekben látunk. Más az azonban, amikor beleszületsz egy adott élethelyzetbe, mert azt tartod normálisnak, még akkor is, ha az egyébként távol áll az átlagostól. Jegyrendszer volt, havi ételadag, üres polcok az üzletekben, előzetes bejelentés nélküli víz-, fűtés- és áramszünetek, telefon lehallgatások, beépített emberek, akik figyeltek és beszámoltak a mindennapjaidról, hosszú sorok, ahová beálltál, mert nem tudtad ugyan, mit adnak, de azt biztosan tudtad, hogy szükséged lesz rá. Ezek nem fikciók, hanem tények, melyekkel gyerekként nem igazán voltam tisztában, mert olyan csodás szülők neveltek fel, akik mindent megtettek azért, hogy mindezt ne érzékeljem. Az évek múlásával azonban egyre kilátástalanabbá vált a magyar családok helyzete, és nem csak azért, mert származásunk miatt alapjáraton nem voltunk szívesen látott "vendégek" az országban. A szüleim tudták, hogy előbb-utóbb mennünk kell, és elsősorban miattam, a biztos jövőm miatt döntöttek úgy, hogy elhagyjuk Romániát.
1988-at írtunk, amikor beadtuk az útlevél kérelmünket, és ahogy az abban az időben bevett szokás volt, nem kaptuk meg, vagyis nem mindhárman. Én kimaradtam a szórásból. Tették mindezt nyilvánvalón azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy tökéletesen tudták, egy család nem fogja hátrahagyni a saját gyermekét, így nincs más választásuk, mint maradni és tűrni. Utóbbi azonban nem lehetett opció, a döntés már megszületett, más megoldásra volt hát szükség. Édesapám különféle kapcsolatoknak köszönhetően szerzett munkát Magyarországon, és átjött, egyrészt a jobb pénzkeresés reményében, másrészt annak reményében, hogy talán másodszori, vagy harmadszori nekifutásra csak megkapjuk az engedélyt. Nem így történt. Az 1980-as évek Romániájában sokan próbáltak életük kockáztatásával is átmenekülni a határon, közülük voltak, akik örökre eltűntek. Akkorra már nekünk is több ismerősünk, sőt rokonunk, barátunk volt, aki nekivágott ennek a veszélyes "kalandnak", ők mondjuk kivétel nélkül szerencsésen és épségben kikötöttek a másik oldalon. Mi is.
1988. november 11-én már üres volt az otthonunk. Anyukám mindent eladott, vagy elajándékozott, egyetlen hátizsákkal indultunk útnak. A szüleim egy befolyásos, magas katonai rendfokozattal rendelkező ismerőse garantálta a biztonságos átjutásunkat egy határmenti falun keresztül, ahol egy átlagos napon is minden sarkon hemzsegtek a fegyveres katonák, és képtelenség lett volna civilként végigsétálni. Senki nem tudott a tervről, Anyukám aznap még dolgozott, én pedig iskolában voltam, majd péntek este felszálltunk a vonatra, mintha csak kirándulni mennénk. Szegénykém olyan ideges volt, hogy amikor megérkeztünk, leszállás közben megbotlott a lépcsőn, leesett, és úgy kellett őt felsegíteni. Remegett, alig találta meg újra az egyensúlyát. Attól tartottam, hogy ezzel a szerencsétlen balesettel majd felhívjuk magunkra mások figyelmét, de aztán senki nem foglalkozott velünk különösebben. Amikor elértünk a falu végéhez, ahol nem volt már más csak szántóföld, ameddig a szem ellát, akkor ez az ismerős azt mondta, innen már el kell engedje a kezünket, magunkra maradunk. Kövessük a fényeket előttünk, mert azok már Magyarország fényei, és legyünk nagyon óvatosak. Ezeket kaptuk útravalónak. Voltak azonban más fények is, pásztázó reflektorfények a katonai megfigyelő állásokról, amikre szintén fel kellett készülnünk. Tudtuk, hallottunk olyanokról, akiknek nem sikerült a szökés, akiket egyszerűen agyonlőttek, vagy halálra vertek, és mégcsak jegyzőkönyv sem készült róluk. Hosszú út volt, hepehupás, bokatörő szántófölddel, és egy olyan csatornával, amit ha kevésbé vagyunk szerencsések, át kellett volna úsznunk... novemberben. Az égiek valahogy velünk lehettek, mert épp annyira volt befagyva, hogy ha recsegősen is, de átcsúszkáltunk rajta.
Az éjszaka több részlete is beleégett a memóriámba. A dermesztő csend, ami körülvett bennünket. A folyamatos bizonytalanság érzése, hogy vajon jó irányba haladunk-e. Anyukám hideg, puha keze, ami olyan erősen szorított, mégsem éreztem fájdalmat. Az, hogy az indulás óta egyetlen szót sem szóltam, nem voltam rá képes. Aztán jöttek a pásztázó fények, amikre ugyan lélekben felkészültünk, de a gyakorlat valahogy mindig más, mint az elmélet, főként, ha mindezt lövések is követik. Feküdtünk a földön, egymáshoz szorosan összebújva, bizakodva, hogy nem lesz semmi baj. Akkor szólaltam meg először, és csak annyit mondtam: "Félek..." Semmi másra nem voltam képes ezek után. Megmerevedett a testem, csak néztem az előttem elterülő szántóföldet, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy valaha is felállok onnan. Édesanyám természetfölötti erejének köszönhető csak, hogy mégis sikerült. Pedig nem csinált mást, csak megölelt, és azt mondta, mostmár minden rendben lesz, de ez olyan hatással volt rám, ami segített kimozdítani abból a reménytelen, kővé dermedt állapotomból. Hogy mekkora lélekjelenlétre volt szüksége ahhoz, hogy ezt az egészet végigcsinálja, még ma sem vagyok képes felfogni. Éjfél után értünk át Magyarországra, csodával határos módon épségben, és egy darabban.
Meggyőződésem, hogy ma nem lehetnék az az ember, aki vagyok, ha ezen nem kellett volna keresztülmennem. Bár csak egy 10 éves gyerek voltam, mégis tisztán emlékszem arra a csípős novemberi éjszakára, ami örökre megváltoztatta az életünket. Emlékszem a félelemre, ami folyamatosan körülvett, mert szinte éreztem a szagát az orromban, az ízét a nyelvemen. De arra is mindig emlékezni fogok, hogy sikerült úrrá lennem a saját félelmemen, és a legképtelenebb helyzetben is erőt gyűjtöttem, csak a jó ég tudja, honnan, és tettem, amit tennem kellett. Persze nyilván vezérelt az életösztön, Anyukám végtelen hite, vagy a tény, hogy hamarosan láthatom az Édesapámat, de mindezek mellett akkor is ott voltam én, és a saját kis győzelmem. Ami így visszanézve, talán nem is volt olyan kicsi...
