A Velencei-tónál jártam ma délután egy barátommal, ahol karneváli hangulat árasztotta el a korzót. Meglepően sokan voltak annak ellenére is, hogy igencsak csípős volt a levegő. Középkori piactér, gólyalábasok, táncosok, néhányan álarcban, vagy különféle maskarákban, kürtőskalács, forralt bor, és persze "maga" Mátyás király és Beatrix királyné személyesen, teljes életnagyságban.
Aztán ahogy telt az idő, az órákkal változtak a fények is, egyre többen fordultak a tó felé, és indultak a part irányába telefonnal, vagy fényképezőgéppel a kezükben. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon az eredeti remekművet is képesek élvezni a saját szemükön keresztül, vagy csak kattintanak egy jól elkapott pillanatban, és odébbállnak. Ezúttal azonban nem rohant senki. Mi is megcsodáltuk ezt a lélegzetelállító jelenséget, és séta közben nem egy helyről hallottam, hogy "Nézd, mennyire álomszép!"
Nem tudok betelni a naplementék látványával. Mindegy, hogy a világ mely részén vagyok éppen, mindig magával ragad a panoráma, és egészen más perspektívába helyezi a gondolataimat, aggályaimat, problémáimat. Ha ilyen csodával találkozom, fura módon minden apróbbnak és jelentéktelenebbnek tűnik körülöttem. Van, hogy felerősíti a bennem dúló érzelmi viharokat, van, hogy lecsendesíti őket, de mindig azt adja, amire épp szükségem van. És ezúttal még a "filtereket" is elhagyhattam.
