Szép dolog a nosztalgia, csak ne fájna ennyire
- GazdagKriszta
- Feb 23, 2019
- 2 min read
Updated: May 17, 2019
A kezembe akadt ma néhány régi fotóalbum. Leültem a lépcsőre, elkezdtem őket lapozgatni, és közben meg kellett állapítanom, hogy öregszem. Amivel mondjuk nincs is semmi baj, közhelyesen fogalmazva ez az élet rendje. Persze fáj, nőként nehezebben is viselem, de az jóval érzékenyebben érint, hogy sokakkal ezt már nincs lehetőségem megosztani.
Például az édesanyámmal. Nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, de nagyon szerettük egymást, és ez sosem volt kérdés kettőnk közt. Többnyire - bármilyen meglepő - én voltam fafejű, makacs, lázadó, tipikus tinédzser, aki utálja a világot, és elhiteti magával, hogy mindenki ellene dolgozik. A szülők meg nyilvánvalóan többszörösen is beletartoznak a "mindenki" kategóriába. Mit tagadjam? Későn érő típus voltam, egyszerűen nem akartam felnőni, és nehéz volt a közelembe férkőzni. Nem könnyítettem meg a dolgát, Ő mégsem adta fel. Aztán egy nap beteg lett, amit egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni. Mint amikor az ember azt gondolja egy lélekfacsaró történet hallatán, hogy ez vele úgysem fordulhat elő, azt hisszük, sebezhetetlenek vagyunk. Tagadásban voltam évekig, és nem reagáltam túl jól az adott helyzetre. Idén lesz 16 éve, hogy már nincs velem.
Hogy telhetett el ilyen gyorsan az idő? A másik oldalon meg azt érzem, hogy ez tényleg csak 16 év volt nélküle, merthogy sokkal hosszabbnak tűnik? Többeknek talán fura lehet, hogy épp ezek az érzések adják a mai napi boldogsághormon adagomat, de hogy is lehetne rossz az, ha az Anyukámra emlékezem?
Nekem pedig, ha emlékek, akkor szinte mindenhez és mindenkihez - aki bármilyen szempontból jelentős szerepet töltött be az életemben - dalokat tudok társítani. Némely esetekben egyvalakihez akár többet is. Mivel a képek nézegetése egyfajta nosztalgikus hangulatot váltott ki belőlem, ez csak úgy lehetett teljes, ha van hozzá zenei aláfestés is. Neki pedig ez volt az egyik nagy kedvence...
Σχόλια